Kászoni Szilárd (agyagfalvi református lelkipásztor): „Idvezlégy kegyelmes Szent László király”
– Lovas zarándoklat lovag királyunk nyomában –
A világ dolgai lelket, életet háborgató módon összekuszálódtak. Ezt egyre több ember tapasztalja, meg is fogalmazza, de még kevesen vannak, akik jó cselekedeteikkel elindulnak a változás felé. Ha körbe nézünk, sok minden(ki) torz tükör hamis csillogásával kápráztat, amelyben mi is csorbult üvegekké rökönyödünk. A lovas ember egy szabadulási lehetőséget igazán megtapasztalt. A nyeregben maga mögött hagyhat minden földit. A teljes élethez, boldogsághoz azonban az elhagyás mellé megtalálás kell. 2021 nyarán egy huszonegy fős csapat közös lovas zarándoklatban kereste azt az élettartalmat, üzenetet, ami szép és üdvös irányt mutatott nem csak a zarándokoknak, hanem a velük találkozóknak is.
A Kárpát-medence különböző szegleteiből hívott meg bennünket a vágyakozás arra, amit ismert népdalunk így fogalmaz meg: majd, ha egyszer én ülök, sej-haj, a nyeregbe, táncolhatsz velem a csillagos égbe. Mindannyiunk számára egyértelmű volt, hogy a csillagokba csakis kunfakóink repíthetnek, s bár ésszerűtlennek tűnhet, de velük el is jutottunk oda. A csillagokba. A test erőtlen, de a lelkünk kész volt befogadni a csillagok fényességét, amelyek ezen az úton a több évszázados templomaink falkép-üzeneteiben ragyogtak le ránk. Isten kegyelméből nem csak a szemünkkel láthattunk, hanem a lelkünkkel is.
21 zarándok, kik közül 15 fiatal, gyermek, közös irányt kapott szent királyunktól, Lászlótól, akinek szent alakját, középkori falképeken 70 templom őrzi még ma is a Kárpát-medencében. Bennünket székelyföldi zarándokútra vezetett, Udvarhelyszékre, a Nagy-Küküllő és a Kis-Homoród jelölte, a teremtésben páratlan szépséget kapott vidékre, ahol Szent László a székelyeinek megígérte, hogy valahányszor nagy bajban lesznek, égi seregével visszatér segítségükre.
A Kiskunságból, a Hortobágyról, Székelyföldről közös akarattal indultunk találkozási helyünkre, a László által uralt naptári időszakban. Lelki imánkat Pannonius versében olvashattuk vissza:
„S rőt fegyvert viselő lovas királyunk, / Hős, ki bárdot emelsz a jobbkezedben / Márványoszlopokon pihenve egykor / Bő nektárt verítékezett a tested –/ Utunkban, te, nemes lovag, segíts meg. / Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!” (Búcsú Váradtól)
Találkozási pontunk az udvarhelyszéki Szencsed volt. Kunfakóknak, kárpáti borzderes szarvasmarháknak is otthont adó tágas tanya, melynek gazdája ide, a Fehér –Nyikó forrásvidékére, e gyönyörű fennsík lankáinak, erdőinek csodálatos üdeségébe hívott bennünket. Az itt eltöltött három nap lómustrával egybekötött kunfakó találkozó is volt, de leginkább felkészülés az előttünk lévő nem túl hosszú, de annál tartalmasabb útra. A felkészülés legfontosabb része, a fakóktól már megszokott biztos együttmozgáson túl, a 21 fős csapat közös lelki alapjának a megtalálása, ami a ló szeretetén, a lovagláson túl hitünkön, kulturális értékeink megélésén, a népzenénk, néptáncunk szeretetén és művelésén állhatott meg. Ennek jelentőségét zarándokutunk adta, amelyen nem csupán kapni, hanem adni is szerettünk volna. Adni a népdalainkból, táncainkból, örömünkből és erős meggyőződésünkből, hogy él nemzet e hazán, amelynek neve: magyar. Lovas zarándoklásunk „Szent László útvonala” a kezdő- és végpontokon kívül több kisebb, de három kiemelkedő állomáson át vezetett bennünket: Bögöz, Homoródoklánd, Székelyderzs. Ezeken a nyugvópontokon, testünk és lovaink fárasztása után lelkileg igyekeztünk töltekezni. Egymás és a helybéliek éneklő, zenélő, táncoló társaságával, majd előadásokkal, beszélgetésekkel, az építészetében is magasztos középkori templomokban, ahol Isten Igéje nem csak magyar szavakkal, hanem a falakra magyarul festett, Szent László képekkel beszélt hozzánk.
A szencsedi fennsík havas legelőinek, nárcisz mezőinek széles határát elhagyva, a Jézus szíve kilátó magassága után, „béereszkedtünk” Bogárfalva határába, a Fehér-Nyikó völgyébe. Innen, Atilla királyunk testvéröccsének valamikori szálláshelye, a Budvár (hegy) és Csicser alatt vezető úton haladva átkaptattunk a Nagy-Küküllő völgyébe.
Udvarhelyszék szent folyója mentén leügetve, Bonta szorosán át megérkeztünk Bögözbe. Lovaink mindig örömet és mosolyt csaltak a velünk találkozók lelkébe és arcára. A lovasok csodálatot és büszkeséget támasztottak a szemlélőkben. S amikor mindez hagyományos öltözettel és hangos, jókedvű énekszóval párosul, az vagy a kismagyar világot, vagy az angyali szózatot idézi meg szerte Székelyföldön. Kifáradva, de felfokozott lelkülettel láttuk el mindig lovainkat, vettük birtokba hamar szálláshelyeinket, hogy az érdeklődő falubeliekkel együtt táncoljunk, zenéljünk, átéljük az életet hirdető küldetésünket. És helyet adtunk a befelé fordulásnak, az elcsendesedésnek, figyelésnek és tanulásnak Szent Lászlóról, Szent Lászlóval.
Idvezlégy kegyelmes Szent László király!
Magyarországnak édes oltalma,
szent kerályok közt drágalátus gyöngy,
csillagok között fényességes csillag.
(Himnusz 15.sz.)
Engedd meg, hogy nyomdokodban járjon a te néped, ahogy te Krisztus Urunk követője voltál.
Bögözből, Székelydálya érintésével, a nyári idő ellenére jó hideg eső kíséretében érkeztünk meg Homoródoklándra, a 11-12. században magyar határvédelmi pontként szolgáló Kustály vára alatti unitárius faluba, ahol a középkori templom szomszédságában a bővizűen csörgedező malomárok mellett kaptunk szállást. Hálát adtunk megérkezésünkért a Mindenhatónak, énekszóval és a már megszokott lovas körünkkel köszöntöttük a helyieket. S köszönetet mondhattunk lovainknak, hogy némelyik patkó nélkül is a csúszós, sáros hágókon és lejtőkön teljes biztonsággal áthozta lovasát Homoród vidékére. Programunk után, harmadnap indultunk, de már ragyogó időben, kipihent lovakkal, élményeinktől szétfeszülő kebellel Székelyderzs felé. Ez a középkorból megmaradt erődtemplommal élő település szászföld és székelyföld határán fekszik. Népe szorgos, hite az Egy Istenbe vettetett, Szent László freskója pedig páratlan az egész világon.
Épített öröksége élő történelemmé magasodik az itt élők és az ide érkezők fölé, amelyben azt a keresztet is hordozták az itteniek, hogy a második bécsi döntés az új román-magyar határ szomszédságába került községet, magyar többsége ellenére román közigazgatásban hagyta, feltehetőleg azért, mivel a döntőbírák teljes hosszában Románia birtokában kívánták hagyni a Segesvár–Brassó vasútvonalat. Székelyderzsből kiindulva ezt a valamikori határvonalat is lovainkkal megtapodtuk, hogy a székelyek rákosmezejére, Agyagfalvára érjünk, ahol 1506-ban és 1848-ban nemzetgyűlésen határoztak sorsukról a székelyek, s ahol újra szervezték, és a magyar szabadságharc szolgálatába állították a székely huszárságot. Így visszatérve a Nagy-Küküllő völgyébe, Agyagfalváról leporoszkáltunk Székelykeresztúrra. E mezőváros apraja-nagyja összegyűlt fogadásunkra, s lélekemelő köszöntésekkel, és a zarándokoknak járó kínálásokkal fejezték ki vendégszeretetüket. Bármilyen fáradtak is voltunk, bármennyire marasztaltak, s a nap is szentülni indult, de nem táborozhattunk le. Fegyelmezetten és énekszóval, sorainkat rendezve vonultunk tovább végső állomásunkra, Székelyszenterzsébetre.
Valahogy úgy vannak a lovasok, s még inkább a zarándokok, de leginkább a lovak, hogy érezve útjuk végének közeledtét, az út varázsából újjáépülve, megsokszorozott erővel teszik meg az utolsó útszakaszt.
A sorainkban lévő fiatalok virtusának engedve, a magunk megpezsdülő tekintélyét megerősítve rövidebb, hosszabb vágtákba ugrattuk pajkos lovainkat. Hamar Székelyszenterzsébetre értünk, ahová már Szent László himnuszával, népdalainkkal, fegyelmezett alakzatban vonultunk be. A helyiek virággal, harapnivalóval, itallal fogadtak. A gyermekek és a lányok felkérezkedtek lovainkra, együtt örültek és ünnepeltek velünk. Mindannyian azt éreztük: megérkeztünk. Hazaérkeztünk. Még a fürge vágtában sem hagytuk el lelkünket. Ott hömpölygött benne a hitet, lányokat mentő lovas király alakja, aki a Kerlés hegyi hadakozásban kunkergető vitézséget példáz. E szent király falkép jelenetei megidéződtek bennünk, hogy igazabb emberré nemesítsenek. Számunkra, kik fakóink hátán zarándokoltunk templomtól templomig, az a Szent László-i világosság tisztult le, hogy az ő küzdelme a mindenkori szemlélőben zajlik. Zarándokként nekünk szóló üzenetet, személyes felismeréseket kaptunk. Összekuszálódott életünkben mindig a tőlünk független, külső ellenséget keressük, s értelmezés nélkül tovább siklunk a bennünk dúló csaták fölött. A cserhalmi, Kerlés hegyi csata megfestett legendája szerint László herceg meglátott egy kunt, aki felragadott a lovára egy magyar lányt, akit a váradi püspök lányának gondolt. László, nem törődve a sérülésével, megsarkantyúzta Szög nevű lovát és a beretvált fejű pogány után vágtatott. Szélsebesen üldözte a kunt, már csak egy lándzsahossz választotta el tőle, de sehogy sem tudott közelebb férkőzni, mert a lova sehogy sem bírta az iramot. Amikor a herceg látta, hogy nem tud közelebb férkőzni a kun lovashoz, odakiáltott a magyar lánynak, hogy az övénél fogva rántsa le a kunt a lóról. A lány így tett, amikor mindketten a földre kerültek László herceg rátámadt a rablóra. A lány ugyan könyörgött neki, hogy ne ölje meg a kunt, de László elvágta az inát és leölte. A csatában a király serege és a herceg nagy győzelmet arattak, az elrabolt keresztényeket kiszabadították.
A freskókon megelevenedő eseményben elsősorban nem a történeti valóságot, hanem az isteni tanítást kerestük, nem hagyva figyelmen kívül a korabeli hiteles lovas és felszerelés ábrázolást. Így nyer(t)ünk lelki választ a fizikai síkon megfogalmazott kérdéseinkre: Bár teljes vértezetben volt László, de hogyan nem érte utol a másodmagával lovagló kunt?
A leányrablás inkább leányszöktetéshez hasonlít, a lány nem a lovas előtt, annak erős szorításában, hanem mögötte ül. Miért beszélnek lányrablásról? Hasonló arcvonásokkal rajzolódik a kun és László, vajon miért? A lány könyörgése ellenére miért nem gyakorol kegyelmet László herceg? A teljes ráhangolódás jellemépítő válaszokat nyújt az emberséget tanulni akarónak. A sokrétű üzenet általunk megtalált síkja szerint a kétarcú boldogságért, a falképen Szent László és a kun alakjában, ugyanaz a személy hadakozik. Én, te, a magasabb emberi szintre törekvő teremtett lény. A boldogság azért kétarcú, mert ha kell, akkor ez ösztöni alakkal, a vérbő, bujálkodó, tüzet lehelő k(u/o/a)nságommal, vagy a tisztult lelkű, a világ számára mondandóval, tanítással felvértezett (szakáll), szentségre törekvő lászlósággal is elérhető. Persze a kettő nem azonos szintű és értékű. A tét, hogy melyiknek lesz hatása a környezetemben élőkre. A kun „utolérhetetlensége” nem a Szög nevű ló gyengébb adottságain, hisz e táltos patája alatt megnyílt a hegy (Tordai hasadék), hanem László belső akadályain múlott. A „lány” a megfelelő megszólításra azonban „aktiválódik”, lerántja elrablóját a földre, meghempereg vele, s lelki alkatából adódóan kéri Lászlót, hogy kegyelmezzen meg. A kegyelem a szentek magától értetődő tulajdonsága, kivéve, hogy ha önmagában kell valamit kioltania. Végül e harcot egyedül nem is képes megvívni. Boldogságának emelkedettebb énje segítségével valósággal lecsapolják a bujaságba húzó erőt, hogy megtisztult alakban lépjen tovább a révbe érésig. Így érjünk révbe mi is!
Megannyi élményünk vékony szeleteivel azt kívántam érzékeltetni, hogy mai válsághelyzeteink megoldási lehetőségei karnyújtásra vannak tőlünk. Elődeink mindent reánk hagytak, hogy „emberségről példát, vitézségről formát” vehessünk, ahogy Szent László után öt évszázaddal Balassi megírta nekünk. Csak útra kell kelni. Lova(s)t kell találnunk, magyarságunk minden értelmében. Jó cselekedeteinkkel el kell indulni. Persze a legjobb lóval, naptámadat felé, hogy a reánk szálló lászlói világosságban újból és újból megmosakodhassunk.
()