Markolt Péter: Életre kelt a múlt
Vajon milyen is lehetett honfoglaló eleink lova? Az a ló, mely jól bírta a ridegtartást, hosszú távok megtételére volt képes minimális élelemmel, elbírt egy felnőtt férfit a málhájával együtt – egyszóval szívós, kitartó és megbízható társa volt az embernek. Számos teória született már róla, de Eördögh András és dr. Hecker Walter „elmélete” felülmúl minden eddigi elképzelést. De kezdjük az elején! A leges-legelején.
Őseink lova
1906-ban dr. Besskó József kilenc vizsgált lókoponya alapján arra a következtetésre jutott, hogy „a honfoglalás-kori magyar lovak a keleti fajtacsoport mongol ágából származnak” (Bökönyi). Besskó dolgozata után csak 1935-ben, dr. Hankó Béla „A magyar ló eredete” című dolgozatában folytatta az ősi lovak vizsgálatát, s megállapította, hogy a „honfoglalás-kori magyar ló tarpánivadék volt, azonban jóval a honfoglalás előtt a mongol vadló (taki) vére kerülhetett bele”. Tudományos munkájában az ősmagyarok lováról a következőket jegyezte le: „Aránylag széleshomlokú, kis- és szárazfejű, tüzesszemű, szárazcsánkú és acélosinú, eleven, tüzes és átlagban csak 1,40 m magasságú állatok voltak, melyek főként vágtatva jártak. Istállót sosem láttak és hideget, meleget, esőt és szélvihart egyaránt jól tűrtek. Ritkán feküdtek, állva aludtak. Félvad ménesekben tartották őket. Fekete sörényük lobogott a szélben. Színük sokféle lehetett, fehér hassal és széles fekete hátszíjazással, fekete sörénnyel és farokkal… A lovak testformája, fejállása kétségtelenül nemes és az arabs lóéra emlékeztető lehetett, olyanféle, mint a dél-albániai apró, arabsvérű lovaké” (Hankó).
Az ősmagyar lovat Alfred Brehm az 1963-ban megjelent „Állatok világa” című könyvében a közepesnél kisebb marmagasságú, nemesvérű keleti lovakhoz sorolja, a jelenlegi turkomán és cserkesz lovakhoz hasonlító küllemmel, gyakran szürke és deres színváltozatban. A következő leírást adja róluk: „Kis könnyű fej, tüzes tekintetű szemek, magas fejtűzés, egyenes, vagy esetenként fordított nyak, alacsony nyakillesztés, kissé könnyű törzs, szikár, száraz végtagok” (Brehm). Hangsúlyozza, hogy a kisigényűség és a rendkívüli kitartás jellemezte őket.
A vizsgált avar és honfoglalás korabeli magyar sírokból előkerült koponyák beható vizsgálata és méreteinek összehasonlításából született eredményeket dr. Zimmermann Ágoston tárta először a Magyar Tudományos Akadémia elé. Megállapítást nyert, hogy a vizsgált „honfoglalás-kori lókoponyák meglehetősen egységesek, annak ellenére, hogy különböző, egymástól távolabb eső helyekről származtak” (Zimmermann). Ebből azt a következtetést lehetett levonni, hogy eleink valószínűleg egy kitenyésztett, egységes lóállománnyal rendelkeztek. S bár a honfoglalás előtti évszázados vándorlás során lovaink keveredhettek idegen behatással, keleti jellegegüket megőrizték – legalábbis erről árulkodnak a koponyáik.
A keleti jellegre utal az „aránylag rövid és kissé széles koponya, az arcél, profilvonal alakulása, amely a keleti származásra jellemző „csukafej” formát tünteti fel, az agykoponya erősebb fejlettsége, a falcsontok kupolaszerű boltozódása, a szélességi méretek aránylag magas értékei, a szemgödrök gömbölyded formái, stb.” (Zimmermann). Hankóval ellentétben, Zimmermann és kortársai szerint a koponyavizsgálatok alapján azonban a Przewalski lovak is jelentős hatást gyakoroltak őseink lovaira.
A Przewalski (Equus caballus Przewalski), avagy „taki” a mai napig túlélő egyetlen fennmaradt vadló, melyet sokáig a mai lovak ősének hittek. A genetika fejlődésének köszönhetően azonban a kromoszómavizsgálatok kizárták a Przewalski lovak hatását a mai hátaslovakra; míg e vadlovak 66, addig a házilovaink 64 darab kromoszómával rendelkeznek. S bár keresztezésükből egy páratlan, 65-ös kromoszómaszámú termékeny utód jön létre, a legújabb mitokondriális DNA-kutatások megcáfolták azokat a feltevéseket, melyek szerint a taki a háziló őse lenne (Hecker).
Bökönyi Sándor – állatorvos és a MTA Régészeti Intézetének igazgatója – több ezer lócsontváz összehasonlítása alapján arra következtetett, hogy az avar lovak a szkíta lovakból eredeztethetők. Csakúgy, mint a honfoglaló magyarok lovai is. Ezt a későbbi tudományos vizsgálatok is igazolták, vagyis a hun, a szkíta, az avar és a honfoglaló magyarok lovai minden bizonnyal azonos típusba tartoztak.
A szkíták lovairól az Altaj hegységben feltárt, jéglencsébe fagyott 69 mumifikálódott lótetem árulkodik, mondhatni „bőbeszédűen”, hiszen szinte teljesen épen maradt szőrük és bőrük, felszerelésük és béltartalmuk alapján két lótípust lehetett elkülöníteni: egy nemes, hosszú lábú és törzsű (valószínűleg uralkodói) lovat és egy kisebb termetű, közönségesebb küllemű valószínűleg málhás lovat (Hecker). A két lótípus létével már Brummel Gyula is foglalkozik 1900-ban, szerinte honfoglaló őseinknek kétféle típusú lova volt: külön a harcosoknak és külön az előkelőknek, melyek nagyobb testűek voltak. A kunfakóhoz közeledvén azonban most a kisebbiket vesszük górcső alá.
()