Kelemen Zsolt: Hun-Magyar harcművészet
A MI LOVUNK
„ -Na Miklós – mondta a vén boszorkány -, kiszolgáltad az esztendődet, kívánj, amit akarsz.
-Nem kívánok én sokat, öreganyám, csak adja nekem ezt a sánta, bogos csikót.
Nagyot kacagott a vén boszorkány.
-Ó te világ bolondja, mit akarsz avval a sánta csikóval? Hisz a városból se tud az kimenni.
-Nem bánom én, öreganyám, csak adja nekem.
Ígért a vén boszorkány ezüstöt, aranyat, gyémántot, annyit, amennyit elbír, de hiába, Miklósnak a sánta csikó kellett.
Olyan rút, bogos, sovány volt a sánta csikó, hogy Miklósnak a hátára kellett vegye, s a népek is kikacagták. De ahogy elhagyták a város határát, a sánta, bogos csikó átbucskázott a fején, s aranyszőrű, táltos paripa lett belőle.”
(Benedek Elek: Tündérszép Ilona, Magyar népmese és mondavilág)
Gyermekként hittem a táltos ló legendájában, diákként tanultam róla, számomra a táltos ló segítette a nagy magyar hadjáratok hőseit. A logisztikailag jól megtervezett hadjárat (30 ezer ember, 100 ezer ló ellátása, ellenséges területen való haladása több ezer kilométeren keresztül, közben csaták, harci cselekmények győzelmes végrehajtása.) sokkal bonyolultabb, mint egy portyát, rabló kalandozást végrehajtani, megtenni.
Eleink átkeltek az Alpokon, az Appennineken, a Pireneusokon, katonai ellenőrzés alatt tartották Európát. Megsemmisítő vereséget mértek a frank birodalmi haderőre, legyőzték: I. Konrád német császárt, Madarász Henrik német királyt, Rudolf itáliai ’ellenkirályt’, Hugó itáliai királyt, még a Bizánci Birodalom is aranyért vásárolt békét.
A magyar lovas sereg 862-ben jelent meg a Kárpát- medencében, s csak 129 évvel később, 991-ben, Géza fejedelem uralkodása alatt vonult ki a Lajtán túli területekről.
A magyar seregek ellátásának, utánpótlásának a biztosítása, a kiváló lóállománynak volt köszönhető. Lovaink nemcsak a nagy távolságot, az éghajlati zónák okozta táplálékváltást, hanem az ezzel járó, változó kórokozókat is legyőzték.
A magyar ló féltett kincs volt, haderőnk alapja. Szent László királyunk ezért korlátozta a lovak kivitelét, melyet Könyves Kálmán és II. Lajos is megerősített.
1246-ban, a kánválasztásra Magyarországon keresztül utazott a pápa követe. Itt figyelmeztették, hogy cserélje le lovait, mert csak a szittyák lova tudja a vastag hótakaró alól kikaparni a táplálékot.
Milyen lehetett ez a fantasztikus ősi magyar ló?
„Bökönyi Sándor az MTA Régészeti Intézetének volt igazgatója a Rajnától az Altáj-hegységig sok ezer ló csontját tárta föl és azonosította. Ő írta le az 1950-ben Szentes-Vekerzugban feltárt szkíta lovas sírt is.
Bökönyitől tudjuk, hogy a szkíták, az avarok, a honfoglaló magyarok és a kunok lovai ugyanazon típusba tartoztak. Ő állítja azt is, hogy a honfoglalás kori sírokban talált ló csontvázak egyöntetűsége igen magas tenyésztői kultúráról tanúskodik. Érdy Miklós „a hun lovas temetkezések” című könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy a hun és a magyar lovas temetkezések azonossága csak akkor magyarázható, ha elfogadjuk a közös eredet tényét.
Bökönyi igazolta Hankó Béla állítását, aki tarpán származékként határozta meg az ősmagyarok lovát, s aki nagyon plasztikusan, szinte költői módon írta le őket: „aránylag széles homlokú, kis és száraz fejű, tüzes szemű, száraz csánkú és acélos izmú, eleven, tüzes és átlagban 140cm marmagasságú állatok voltak, melyek főleg vágtatva jártak. Istállót sohasem láttak, hideget, meleget, esőt, és szélvihart egyaránt jól tűrtek. Ritkán feküdtek, állva aludtak. Félvad ménesekben tartották őket. Fekete sörényük lobogott a szélben. Színük sokféle volt, de jó részük egérszínű, illetve patkányszőrű lehetett, fejér hassal, és széles, fekete, szíjalt háttal, fekete sörénnyel és farokkal. A lovak testformája, fejállása, kétségtelenül az arab lóra emlékeztető lehetett” (Hecker Walter, ….).
A Nemzetközi Pónikongresszus iránymutatása szerint a fajtacsoport 122 cm alatti bottal mért marmagasságú egyedeit a pónikhoz, az ennél nagyobbakat – 148 cm marmagasságig – a kislovakhoz soroljuk. A felosztás nyilvánvalóan nem teljesen megalapozott (Mihók). Régészeink három méret szerint osztályozzák a lovakat: alacsony, középmagas, magas. A botanikában és a zoológiában mindig a természetben megtalálható, vad alanyhoz viszonyítunk. A vadló mérete 130-140cm, így számomra ez a méret a mérvadó (középmagas), ettől számítom a tőle eltérő alacsony, illetve magas lovakat.
„A Kárpát-medencében feltárt honfoglaló magyar lovakból 107db lábszárcsontot (metacarpus) sikerült összegyűjteni. A honfoglalás kori lovak 97,2%-a 128 és 144cm közötti marmagasságú egyed, s csak 3 egyed tartozott a magas marmagasságú lovak közé. A lovak sokrétű, mai csoportosítása alapján a honfoglalás kori lovak többsége az alábbiak szerint jellemezhető:
-testtömeg, csontok, vérmérséklet alapján: melegvérű, 144cm alatti marmagasságú ló,
-elterjedés szerint: általános népvándorlás kori fajta, nem lokális típus. Eurázsiai előfordulású,
-eredet alapján: arab hatást mutató tarpán leszármazott, síkvidéki, erdős-steppei ló-csoport tagja (Vörös István, 1996).
()