Tenyésztői tapasztalatok
Kezdetektől napjainkig
A földosztás után 130 hektár föld tulajdonosa lettem, a kun vezérek egykori szállásterületén. Föladva addigi munkámat, a Kiskunságban telepedtem le. Első dolgom volt, hogy lovakat vásároljak. A tudósaink által leírt lovat szerettem volna tenyészteni, de történelmi lófajtáink között nem bukkantam az ősi magyar ló nyomára. Az ősi magyar ló eltűnt a történelem viharai közepette (nem vigyáztunk kellőképpen reá), ha jelen van is, csak látensen a mai lófajtákban. A Lótenyésztő kézikönyvében a következőket olvastam a magyar félvérről: „az őseink által a Kárpát medencébe behozott keleti lovakkal, arabbal, azután spanyol-nápolyi lóval, végül angol telivérrel és más, ugyancsak telivérrel javított fajtákkal nemesített lóállomány tartozik ide. Látni való a definícióból, hogy kevés kivétellel teljes melegvérű lóállományunk idesorolható.” Ezért magyar félvér lovakat vásároltam, de mindig a Hankó által leírt fakó, szíjalt hátú lóról álmodtam.
Alig 10 esztendeje (1996) megismerkedtem a homok remetéjével, egy nagy szakállú, hosszú hajú, különös férfival, Ópusztaszeren. Kaptam tőle – szinte ajándékba – egy széles homlokú, tüzes szemű, fakó színű, szíjalt hátú, 130 cm marmagasságú, fél vad csikót.
Magyar félvér lovaim szépek, sportosak és nagyok voltak, finom szőrzettel. A kapott félvad ló nagy bundájú, középmagas volt, s a szemében valami furcsa, szinte félelmet keltő tűz égett. Eleinte nem is tudtam mit kezdjek vele. Az, hogy lovagolni lehetne rajta eszembe se jutott, a régi rossz beidegződés bennem volt, varrógép, gyerekló. De miután sok ember látogatott el a tanyánkra, arra gondoltam, hogy be fogom tudni mutatni, hogy mi a különbség az ősi ló és a kúltúrló között. A csikóból ló lett, munkára fogható korba lépett, elkezdtem vele foglalkozni. S mintha átbucskázott volna a fején, aranyszőrű táltos lett belőle. Hihetetlen érzés volt lovagolni rajta, szinte repült velem. Meglepően gyorsan megértette, hogy mit kérek tőle. Ügyesen tanult, nélkülözött minden rosszindulatot. Lenyűgözött fürgesége, lépésbiztonsága, szívóssága, tüzessége. Az ő hátán merek éjszaka, vaksötétben is magabiztosan vágtatni. Újra kellett tanulnom miatta lovagolni, hiszen az ő hátán minden mozdulatot ki kell ülni. Ahogy Kun Péter megfogalmazta: Magyarul kell lovagolni!
Egyre mélyült elhatározásom, ezt a típusú lovat szeretném tenyészteni.
Az én táltosomról annyit tudtam, hogy az apja egy lengyelországi fél vad, konyik ménesből származik, s még Angi Csaba hozta a Veszprémi Állatkertnek, ahol visszatenyésztett tarpánként mutatták be.
Lengyel konyik tenyészállatokhoz nem tudtam hozzájutni – mivel Magyarországon akkor még nem jegyezték be ezt a fajtát -, ezért hucul fedezőmén vásárlása mellett döntöttem. Elmentem Jósvafőre, ahol Magyarország legnagyobb hucul ménese található. Szerencsém volt, a ménesből sikerült megvásárolni egy Lucinából (Románia) származó sötétpej, 137cm marmagasságú tenyészmént. A hucul fajta nemzetközi egyesületének bírálói 2003-ban, a felvezetett mének között a ló típusát az egyik legjobbnak találták (Ménkatalógus 2003). Értelmes, kedves, kifejezetten hegyi hátas típus.
Mihók Sándor így ír a huculról: „lépése általában rövid, lábait magasra emeli, határozottan rakja a talajra, és ügetésben nem igen halad. A gesztenyepej, a sötétpej, a nyári fekete, a fakó és az egérfakó gyakori. Előfordul a tarka is. Ezt bizonyítja, hogy 1889-ben a krakkói gazdasági egyesület ló díjazására összegyűjtött 360 hucul ló többsége tarka volt.”
Hankó Béla az ősi magyar lovat fakó, szíjalt hátúnak írja le, s én valójában ilyen tenyészmént szerettem volna. 2003 karácsonya előtt Bajára mentem a lótenyésztési felügyelőhöz. Málik Zoltán bemutatott egy tenyésztőnek, akinek volt egy egérfakó, szíjalt hátú, 138cm marmagasságú fedező ménje. Ez a mén Lengyelországból, a popielnói, félvad konyik ménesből származott, a háremével együtt. Az első látogatásunkkor meg sem mertem kérdezni, hogy megvásárolható-e, hiszen egy lótenyésztőtől a legnehezebb megvenni a fedeztetési engedéllyel rendelkező ménjét. Néhány álmatlan éjszaka után mégis rászántam magam. Mintha csak a táltos ló segített volna: két héten belül megérkezett hozzánk álmaim csődöre, a háremével együtt.
Elkezdődhetett a tenyésztés, saját anyagi kockázattal. A táltos ló ismét segített, több barátom is résztvállalt a tenyésztési munkában. Dr. Hárskúti László a nagy lovait eladta, szintén áttért a konyik tenyésztésére. Díjugrató barátom, Komáromi Lóránt „lovat váltott”, és a mezőföldi tanyáján jelenleg lovasíjászattal, barantával foglalkozik. Tóth Lajos trénernek sokat köszönhetek lovaim és „jómagam” kiképzésében.
A Szegedi Tudományegyetem Genetikai Kutató Intézete segített lovaink mitokondriális DNS vizsgálataiban. Dr Raskó István az intézett igazgatója eljött munkatársaival hozzánk, hogy ne csak a laboratóriumban találkozhasson lovainkkal. Raskó professzor nálunk találkozott Dr Hecker Walter hippológussal, a Pannon Lovasakadémia nyugalmazott igazgatójával, aki sokat foglalkozott őseink lovával. Walter nevével gyakran találkozik a szakirodalmat olvasó. Ír, szerkeszt, lektorál.
Megalakítottuk az Ősi Lovakat Tenyésztők Egyesületét, melynek Dr Hecker Walter a névadója és a tenyésztésvezetője. Nagy szükségünk van az ő szakmai tudására, tapasztalatára.